A keleti városrészben a legtöbb kisgyerek már ismeri, messziről üdvözli Zsozsót, Nagy Zsoltot, a fagyis embert, amikor végigjárja megszokott útvonalát. Már nem csengőt használ, a kocsira szerelt lejátszóról régi és még régebbi fagylaltos dalok szólnak, erről tudni, hogy közeledik.
Bagaméri kései utóda májusban kezdte az ipart, ez volt az első szezonja. Előtte is fagylalt közelben volt, a Zárda utca sarkán lévő Marcsi fagyizó üzemeltetésében érdekelt. Zsolt az üdítő édesség gyártásában vett részt.
– Szerettem volna már emberek között lenni – kezdi történetét. – Meg kellett a mozgás is. A kocsi közel háromszáz kiló (akkumulátoros hűtője van), kell hozzá kondi. Kihívás volt ez nekem azután, amin átestem. Korábban az építőiparban dolgoztam, volt egy üzemi balesetem. Rosszkor voltam rossz helyen. Eltörött a lábam, jött a szövődményes fertőzés, végül a csonkolás. Én tulajdonképpen emiatt találtam ki ezt az egészet. Ez nekem terápia. Könnyebben dolgozom fel, hogy elvesztettem a lábamat, másoknak meg talán tanulság is, hogy meglehet találni a célt az életben. Akármilyen tragédia is ér, nem szabad feladni.
– Nem volt kellemetlen kimenni az utcára dolgozni?
– Kellemesen csalódtam, bár eleinte volt bennem tartás, a párom is féltett, hogy mit fognak szólni, hogy tulajdonosként kimegyek az utcára árulni. Úgy látom, érzem, szeretnek az emberek. Nem csak utcán árulok. Jártam a nyugdíjas otthonba a nagy melegben, de van olyan kanizsai cég is, akinek az igazgatója délelőtt-délután odarendelt, és én adtam a védőital mellé a hűsítő édességet.
– Szereti a fagyit?
– Nagyon! De munka közben nem eszem. Nem azért, mert nem esne jól, hanem mert nincs rá szerencsére időm, Vagy kiszolgálok, vagy éppen tekerek, s közben integetek a gyerekeknek.
– Ez volt az első szezonja.
– Nem panaszkodom. A kocsi árát megkerestem, mozogtam is, jól éreztem magam. Emberek között voltam.