Nyáron, az Ilyenek voltunk rovat anyagának gyűjtésekor ismét jártam egykori iskolámban, a Bólyaiban. Amikor én ide kerültem, 1963-ban még Szabadság térinek hívták, s fiúként nem volt éppen dicsőség ide kerülni. Ugyanis az 1961-es általános koedukáció előtt ez az iskola a lányoknak volt kijelölve, a mi környékünkön a Hunyadi volt a fiúiskola, egy magára valamit adó leendő férfit oda írattak. Én valamiért a Szabiba kerültem, csúfoltak is érte eleget grund barátaim.
Anyám ezekkel a szavakkal vezetett Rétfalvi tanító néni (a híressé vált szobrász, Rétfalvi Sándor édesanyja) elé: Ha rossz, tessék nyugodtan megverni…pedig nem voltam én rossz, csak talán egy kicsit élénkebb, nagyobb szájú a többinél. A tanító néni nem élt vissza anyám ajánlatával, nem emlékszem, hogy bántott volna. Sarokba állítás volt, beírást is kaptam néhányat, de verést nem. Nagyszájúságomat pedig „kihasználták”. A nyolc év során alig volt iskolai ünnep, amelyen ne kaptam volna szerepet. Harmadik-negyedik osztályban Rezsek (sokaknak ismerős a név, ugye?) tanító néni már keményebb volt. Járt kezében a csattogtató, s néha egy-egy körmös is kijutott – ma már bevallhatom, joggal. Lassan ötven év távlatából jó szívvel gondolok mindkettőjükre. Pedig nem volt könnyű dolguk. Alsóban még több mint 40-en voltunk egy osztályban. Váltó műszakban, hol délelőtt, hol délután volt a tanítás. Egy termet – mert kevés volt belőlük – két osztály használt.
Ötödikben kettévált az osztály, mi Serfőző Márta nénit kaptuk osztályfőnöknek. Kemény kézzel fogott bennünket, szükség is volt szigorúságára. Nem mondom, hogy nem volt egy két makarenkói füles, de eléggé kemény csapat verődött össze nálunk, másként nem is ment volna a tanulás. Úgy alakult az életünk, hogy később együtt is dolgozhattunk. Ő volt az első tanáraim közül, aki megtisztelt azzal, hogy visszategezhettem. Torokszorítóan jó érzés volt.
Teleki Tibor tanár úr. Igazgatóhelyettes volt, a lágy lelkű, mindig mosolygós Vargha Béla igazgató bácsi mellett ő volt az ostor. Zsebében mindig zörgött a hatalmas kulcscsomó, s esetenként bizony repült is, ha már nem volt más eszköz. Óra közben – magyart tanított – járkált közöttünk, be-benézett a padokba, néha belekóstolt az odarejtett uzsonnába. Zseniális figura volt! Neki köszönhetem, hogy egy életre elköteleztem magam az irodalomnak. Nagyszalontáról származott, Arany volt a mindene. Arany János máig az egyik kedvencem – tőle örököltem.
Most, szeptember első napján, az új tanév kezdetén valamennyien fogják a kezem.
Tudom, azokkal is így lesz, akik holnap először ülnek be a padokba.