Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy elfog némi büszkeség, amikor külföldön Magyarország jelenlétének jeleire bukkanok. Örülök, ha magyar tulajdonú bankba mehetek be pénzt váltani, vagy éppen a legnagyobb magyar cég logója bukkan fel előttem az autópálya szélén. De aztán az is eszembe jut, hogy vajon mit gondolnak az adott ország állampolgárai a MI jelenlétünkről, ottani szerepvállalásunkról? Örülnek nekünk, mert bővítjük az ottani kínálatot, vagy gyűlölnek bennünket, mert ott mi vagyunk (igen, MI) az idegen multi, aki lerabolja az ország népét, hasznát pedig elviszi, és másutt költi el.
Szeretünk büszkék lenni arra, hogy ( szerintünk) milyen komoly szerepet töltünk be térségünkben. Hogy ennek van e reális alapja, vagy nincs, az lehet egy másik értekezés alapja, de tény: ami nekünk büszkeség, az másnak kudarc. Így van ez most Horvátországban is a MOL kapcsán. A horvátok meg vannak győződve arról, hogy csak korrupció árán tudta a magyar olajipari cég bevásárolni magát az INA-ba. Az ő jogászaik ezt bizonyított tényként kezelik, mi nem, a mi vizsgálataink ezt tagadják. Kinek van igaza, illetve ki mikor enged az álláspontjából? Fontos kérdés ez nekünk itt, a közvetlen szomszédságban. Ugyanis amíg ebben az ügyben nincs egységes álláspont, addig aligha lesznek kormányszintű egyeztetések az együttműködésről. A határmenti települések, vállalkozók közötti együttműködésnek persze nincs akadálya, de a bizalmatlanság mindenütt jelen lesz, a magyar multi árnyéka Horvátországban rávetül mindenre, ami magyar. Mindannyiunk kárára.