Kanizsai konyhakerteket szemlézett a szakavatott bizottság. Azokat a kiskerteket nézték végig, melyeket tulajdonosaik a „Legszebb kert” elnevezésű, országos versenybe neveztek.Gondos kezek, sok hozzáértés formálta A „Legszebb kert” elnevezésű, a döntősök konyhakertjeit. A magas minőség persze elvárás, hiszen milyenek is legyenek a kertek a sáskák városában?

Konyhakertek persze nem csak Kiskanizsa udvarait gazdagították. Húsz éve még nem lehetett úgy kimenni a városból, hogy a kivezető utak mentén ne a szorgoskodó kiskert-tulajdonosok hadát lássuk mindenütt. Érdemes kicsit alaposabban megnézni őket. Ezek a kertek ma nem a legszebb formájukat mutatják.

A ma is ismert városszéli kiskertek valamikor a hetvenes években szaporodtak el. Ekkor lett divat a „hegyre járás”. Sok oka volt annak, hogy akkoriban elkezdték felparcellázni a város körüli földeket. Beleszólt a politika is. Az embereknek megengedték a háztájit, lehetett termelni, kiegészíteni a gyárban kapott jövedelmet a háznál termesztett zöldséggel. Volt, akinél ez csak az otthoni konyhát látta el, de sokan hordták a káposztát és a hagymát a felvásárlókhoz is.

Aztán meg mi másba fektették volna az emberek a pénzüket? Magántulajdonra hiába vágyakoztak. Nem lehetett boltot, gyárat venni, akkor sem, ha lett volna miből. Felélték a pénzt, mert magántulajdonba fektetni nem lehetett. Aki szerencsésebb volt, az balatoni nyaralót vett, a középosztály alatti melósoknak meg a hegyi pince jutott. De legalább jutott. Óvodásként ott voltam én is, amikor nagyapámék megvették a telket, amit akkor hasítottak ki egy nagyobb birtokból. Apáink törték fel ott a legelőket, kordonos szőlőt ültettek, veteményeztek, házat építettek. Apám még ott töltötte minden délutánját. Irodai munkája után négykor felült a Riga motorra, s irány a hegy, napnyugtáig.

Csakhogy ezek az emberek megöregedtek, vagy már nem is élnek. A jól karbantartott kerteken nagyon is meglátszik az idő. Nincs, aki művelje őket. Ma már nincs szüksége ilyen vagyonpótlékra annak, aki befektetné a pénzét. Aki a földön termelni, dolgozni akar, annak ez a méret nem is elég. Aki csak pihenésre használná, annak meg nem kell ekkora veteményes.

Ma már látszik: nagy bajban vannak ezek a kertek. Nincs, aki megművelje őket. Egyre több a gazos, elhanyagolt törpebirtok. Eladni sem lehet. Amin nincs lakható ház, annak nincs ára. 3-400 ezer forintért is kelnek el telkek. Meredek szőlő a hegyoldalon, ház nélkül, távol az úttól, vezetékes víz nélkül. Kinek kell?

Amin ház van, azért még el lehet kérni valamennyi pénzt. Növekvő szegénységünket mutatja, hogy az egykori hétvégi házak közül ma egyre többet laknak télen is. Az veszi meg ezeket, akinek nincs 4-5 milliója sem egy lakótelepi lakásra. A hegyen egymillióért már lehet lakható házzal is telket venni.

Ez egy időzített bomba, ott a város szélén, a szemünk előtt. Lassan elmennek az idősek, akik feltörték a legelőket, s elültették az első gyümölcsfákat. A gyerekeik már nem járnak ki a hegyre. Mi lesz vajon ezekkel a kiskertekkel?