A világ Szolzsenyicin jóvoltából már 1973-ban megismerte a nevét, de mi, az akkori rendszer kerítése mögül kilátni nem tudó, nem akaró magyarok, csak a rendszerváltás előtt néhány évvel ismertük meg széles körben. Mi itt, Kanizsán, akik nem voltunk bizalmasai, jobbára csak úgy ismertük, mint aki különböző alkalmakkor tolmácsként tevékenykedik. De csak miután 1986-ban Borbándi Gyula gondozásában megjelent a Keserű ifjúság magyar nyelvű kiadása az akkori Nyugat-Németországban, s ennek híre lassan eljutott hozzánk is, derült ki, hogy hol tanult meg olyan jól oroszul…….
Én 1988-ban találkoztam először vele. Korábbi munkahelyemről, a Magyar Rádiótól jött híre, hogy ki is ő, s miért tarthat számot az akkor már egyre szabadabb magyar sajtó érdeklődésére. Az elsők között voltam, akiknek Magyarországon interjút adott. Beszélgetésünk akkor élete történetének csak a felszínét súrolta. A Szovjetunióban töltött majd egy évtized rövid története, az erről szóló írás viszontagságos sorsa, Szolzsenyicinnel való kapcsolata volt a téma. Erről beszélgettünk a Városi Televíziónak készített interjúban is (ez vajon hol lehet?), melyre azt követően mertem felkérni, amikor a rádiós anyag már elhangzott. Ez akkor nekem egyfajta védelmet jelentett. Bár akkor már nagyon sok minden változott körülöttünk, azért a végkifejlet még bizonytalan volt. Ő sem érezte magát biztonságban, s ennek egyértelműen jelét is adta. Az interjúk után kezembe adott megőrzésre egy majd 130 oldalas MEMORANDUM című gépelt anyagot. Alcíme: Könyvrészletek, rádióbemondások, dokumentumok, könyvkritikák – összekötő szöveggel. Nem tudom, hogy ez mennyi példányban készülhetett, a nálam lévő dosszié egyértelműen első példányos gépelés. Azzal a szándékkal készült, hogy ha vele történne valami…, ha a vele készült riportokat letiltanák, akkor is legyen nyoma életének, sorsának, munkájának. Ami ezt követően történt, okafogyottá tette e MEMORANDUM megszületését. Megjelentek könyvei, több évtizedes elhallgattatás után írói, történészi munkája meghozta számára az elismerést, megbecsülést.
Egy éve nincsen velünk. A gyászon túl most már érdemes lenne végiggondolni, mi kanizsaiak miként tudjuk méltó módon őrizni emlékét.