Mindig kalapban. Egyedi stílus jellemzi, nemcsak a színpadon, hanem a hétköznapi életben is, kivéve a munkahelyét. A Nagykanizsai Rendőrkapitányság Bűnmegelőzési Csoportjánál dolgozik, mellette hosszú évek óta verseket ír, gitározik és énekel. Legutóbb a Kanizsa Antológiában jelent meg egy verse. Bár soha nem készült zenei pályára, a zenélés meghatározóbb lett számára, mint azt korábban gondolta volna.
– Miért hord mindig kalapot?
– Nem is tudom, ez már régi történet. Arra emlékszem, hogy először jól leégett a fejem a tűző napon, a baseballsapkát nem bírtam, így maradt a kalap. Eleinte csak nyáron, most már télen is. Megtetszett, úgy éreztem, passzol hozzám. Már nagyon sok kalapom van, szinte gyűjtöm őket. A boltban már várnak és ajánlják az újdonságokat.
– Nemcsak a kalap egyedi az öltözködésében.
– Igen, a pólóim nagy részét is úgy csináltatom. Szeretem az egyedi dolgokat, ezeket jobban a magaménak érzem. Persze a gitár sem véletlen a pólómon, hiszen elsősorban gitározok.
– Mikor kezdődött a zene az életében?
– Nem vagyok képzett zenész, nem jártam zeneiskolába, mint sokan mások, bár édesanyám próbálkozott, beíratott zongora szakra, ám a szolfézsórákat nem szerettem, nekem nagyon unalmasak voltak, így be sem jártam. A kettő külön azonban nem működött, így abbahagytam a zongoratanulást, és autodidakta módon tanultam zenélni például magnókról. A gitár régi vágyam volt, talán még Farkas Tibi adott igazán kedvet hozzá kamasz koromban, ő szerezte be az első gitáromat is. Emlékszem édesapámnak nem tetszett. Egyszer Zalakaroson dolgoztam, és a nyári félretett pénzemből Szombathelyen vettem meg életem első elektromos gitárját. Persze nem örült, amikor megtudta. Aztán jött a katonaság és a zene maradt későbbre.
– Hogyan lett az autodidakta zenészből előadó, hiszen több zenekarban is játszott.
– Az első próbálkozásunk a barátaimmal a bagolai művelődési házban volt, ott kaptunk helyet, aztán különböző zenekarokban zenéltem, később megalapítottuk az Innocents együttest, aztán külön mentek az útjaink. Sokáig nem is volt zenekarom. 2004-ben hívott fel Szántó Laci, az Old Mix egyik alapító tagja, hogy lenne-e kedvem játszani náluk. Persze, hogy igent mondtam. Bár egy kicsit más műfajt játszottak, de az évek alatt átgyúrtuk a repertoárt és megszerettem. Most újabb kihívás elé nézek, ősszel kiváltam a zenekarból és egyedül próbálkozom, egyelőre itt Kanizsán hallhat a közönség, blues kocsmákban, éttermekben lépek fel, aztán majd meglátjuk.
– Mennyire érezhető, hogy az élő zene egyre inkább háttérbe szorul?
– Én hiszek abban, hogy sikereket csak kemény munkával lehet elérni. Láthatjuk, hogy a tehetségkutatók „nagy” sztárjai amilyen gyorsan tűnnek fel, olyan gyorsan tűnnek el a süllyesztőbe. Ez nem az ő hibájuk, hanem a rendszeré. Az is felháborító, hogy több százezer forintért playbackel valaki 20 percet. Az a műfaj, amit mi, amatőr könnyűzenészek is képviselünk – a klasszikus rock, blues, funky és reagge – réteg zene. Valószínű, ha más műfajt, például népzenét játszanánk – bizonyára több fellépésünk is lenne. Éppen ezért, nekünk többet kell küzdeni.
– El tudja képzelni, hogy néhány év múlva csak a zenéből fog megélni?
– Kizárt dolog. Magyarországon ez elképzelhetetlen. Távol vagyunk Pesttől, mindentől. Nagykanizsa egyébként is könnyűzene szempontjából nem egy központi hely, sőt. Amikor például Csáktornyán voltunk a zenekarral, úgy éreztük, hogy az utolsó lakos is ott volt a koncerten, az egész rendezvényen. Meglepődtünk. No, és ez nem pénzkérdés. Itt azt tapasztalom, hogy az embereket nem lehet lecsalogatni a fotelből, ez szomorú. Ezért nem hiszek abban, hogy ebből itt meg lehetne élni. Ahhoz pedig már idős vagyok, hogy elköltözzek emiatt Budapestre, itt a családom, itt az életem.
– Tehát akkor ez csak egy hobbi marad.
– Igen, talán jobb is. Sok zenekar azért oszlik fel, mert vagy a pénz vagy valami más közbeszól. Ez megszakítja a barátságokat, a zene örömét. Ezt nem kell megvárni. Legyek csak egyszerűen Bali Miki.
– A zene tehát kikapcsol a hétköznapok, a munka után?
– Igen, nekem a zene az életfeltételem, valóban feltölt. Törekszem arra, hogy a gyerekeim is így érezzenek majd. A középső lányom nagyon szereti a zenét, próbálom terelgetni az ízlését. Sőt, már van kettőnknek egy zongoránk, azon tanulgatunk. Így talán édesanyám egykori vágya is teljesül: megtanulok zongorázni.