Kedves Bálintok Valentinok, elnézést kérek Tőletek. Tévedtem! Nem Ti vagytok az utóbbi hetekben a temetői híd korlátján feltűnt lakatok mögött. Nem a szerelem, hanem egy egészen másfajta életérzés okán szaporodnak, záródnak a lakatok a rácson. Egy generáció képviselői érzik úgy, hogy nincs más lehetőségük üzenni, felhívni a figyelmet arra, hogy megváltozott a város, a világ – hátrányára. A hetvenes évek közepén született, a hírtelen jött végtelen szabadság időszakában, a rendszerváltás utáni években ifjúsága legszebb éveit élő generáció nosztalgiázik, s üzen ezekkel a lakatokkal. Azt üzeni, hogy akkor, jó 20 éve izgalmasabb, élettel telibb volt ez a város. Így volt? Nem tudom. Az biztos, hogy más volt. De hát minden generáció úgy érzi, hogy amikor ő volt fiatal, akkor minden sokkal jobb, szebb, szabadabb, vidámabb stb. volt. Annyiban talán mégis igazuk van a most negyedik évtizedük végét taposóknak, hogy az ő ifjúságuk időszaka tényleg kivételes korszak volt. Valamennyien, az idősebbek is, feszegettük, olykor túl is léptük a lehetőségek határait. Kísérleteztünk, próbálkoztunk, néha felelőtlenül. Mindegy, hogy ki hány éves volt, akkor egy ország élte át újból a fiatalság lendületét, lehetőségeit. Akik pedig valóban akkor voltak az iskolapadokból éppen csak kikerült emberek, úgy érezhették: előttük a világ, most ők jönnek, ők adnak majd ritmust az ország életének.
Eltelt 20 év. Így lett?
Maradt a nosztalgia.
Persze az is lehet, hogy nem kell a gondolatokat olyan cifra útra terelni, mint amit én tettem az előzőekben. A megfejtés talán sokkal egyszerűbb. Az egykori kanizsai rockereket most egy olyan érzés érte utol, amit mindenki átél, ami mindenkit megráz. Elmúlt az ifjúság. Elég baj ez önmagában is. De egy lakatot megér!
Előzmény itt:
