A jövő ballonosai
Először is kell egy csapat… Négy ember, akik ennek az egésznek egy kicsit megszállottjai. Kettő repül, kettő pedig kísér, követ a földön. A szerepek, hogy ki repül és ki követ, időről-időre változhatnak, de nekem volt olyan követőm, sőt, lehet, hogy ő volt a legjobb, aki soha nem repült. Azt valahogy nem kívánta. Egyébként a követő egyáltalán nem alárendelt szerep. Ő a földről rengeteget tud segíteni, például akár egy kis lufival is, amit ha felereszt, jobban érzékeli a szél irányának változását, mint a pilóta. Márpedig nekünk a szél határoz meg mindent. Ha nincs, könnyű felszállni, de nehéz repülni, ugyanis nincs, ami előre vagy oldalirányba vigyen bennünket. A Balaton felett van ilyen jelenség, akik nem ismerték, azokat jobbára a vízből kellett kihúzni, mert elfogyott a gázuk, s csobbantak a végén. Nem titkolom, velem is előfordult ilyen. Ha nagyon fúj, nehéz, vagy nem is lehet felszállni. …..
Jól belecsaptunk a közepébe, pedig nagyon sok a teendő addig, amíg felszáll a ballon. Ami egy sportballon estében általában 2000-2500 köbméteres. Ezt kell megtölteni először levegővel, erre való a szélmotor, majd amikor már levegővel teli, s attól dagad a kupola, fel kell melegíteni benne a levegőt, ugyanis ez a hőmérséklet különbség az, ami miatt a hőlégballon repülni tud. A meleg levegőhöz pedig gáz kell, illetve ehhez szükséges speciális égőfejek. Annak idején ez a két dolog volt az, ami vélhetően a KÖGÁZ akkori vezetőinek a fejében elindította a „vezérhangyát”, s ami végül nekem is a végzetem lett. Gáz volt, égőt pedig – ez már a legelején kiderült – mi jobbat tudtunk csinálni, mint amit addig használtak. Tehát a recept röviden: a nagy „hátizsákból” kiterítjük a ballon (ha utoljára rosszul hajtottad össze, most látod kárát!), a szélmotorral egy kicsit felfújjuk, majd az égővel felmelegítjük a benne lévő levegőt, s már repülünk is. Közben, attól függően, hogy a tervezett célpontnak megfelelő szelet megtaláljuk, hol fűtünk, azaz emelkedünk, hol pedig szellőztetünk – egy kicsit megnyitjuk a ballon tetején lévő dugót – s akkor süllyedünk. Így elmondva – túl 3 ezer repülésen- nagyon egyszerű, de eleinte azért volt elég gondunk….
Korábban sokszor beszéltünk róla, hogy leszállni, nem is olyan egyszerű. Pedig hát az elhatározás, a bátorság a felszálláshoz kell, onnan már kényszerpályán vagyunk. Ahogy mondani szokták, még soha egyetlen repülő nem maradt fenn … , ez a ballonra is igaz. Előbb, vagy utóbb elfogy a gáz, le kell ereszkedni. Ami lehet szinte légies, amikor észre sem veszed, hogy földet ért a gondola, de lehet kemény is, amikor a félig leeresztett ballont viszi a szél, nyomában a szántásban, mocsárban, vízen pattogó kosárral, benne a személyzettel és az esetenként nagyon is izguló utasokkal. Hogy oldjuk a riadalmukat, ha sikerült eldönteni a ballont, segíthetnek a hajtogatásban a kísérő kocsira való visszapakolásban. Aztán jöhet az avatás….
Arra nem emlékszem, hogy feleségemet, Valit mikor avattuk föl. De az biztos, hogy most már jó pár éve tagja a családi csapatnak. Amellett, hogy a repülésben segít, ő az állandó fotósunk is. A sorozat utolsó része két hét múlva, december 20-án az övé lesz, róla szól. Ahogy ő látta az én hivatásomat, hobbimat.
