Hat évvel ezelőtti nyugdíjba vonulásával hosszú kulturális pályafutást zárt le a VOKE Kodály Zoltán Művelődési Ház egykori igazgatója, Mónai Zsuzsanna, aki szabadidejének egy részét fafaragással tölti. Mivel péntekenként a kanizsai Honvéd Kaszinóban működő fafaragó szakkörbe jár, ott beszélgettünk.

–    Bár egy nyugdíjas, mint mondják, soha nem ér rá, azért az ember hobbija annyira szent dolog, hogy mindig szakít rá időt  –  szögezte le a Szombathelyi Tanárképző Főiskola népművelés-könyvtár szakán végzett Mónai Zsuzsanna, akinél azt tudakoltuk, hogy egy művelődési ház vezetőjéből miként lesz fafaragó?  –  A munkámból kifolyólag számos népművészeti kiállítást is szerveztem, s mivel anyai ágról Bánokszentgyörgyről, apain pedig az erdélyi Verespatakról származom, mindig is közel álltak hozzám a népi értékek. A kiállításainkra érkező somogyi mélyfaragások különösen elbűvöltek, így amikor az első szakkörvezetőnk, Csávás Csaba felvetette, hogy indítsunk egy fafaragó szakkört, nyomban igent mondtam. Egy idő után Csaba azt mondta: ne csak gyönyörködj bennünk, fogj egy kést és próbáld meg! Tulajdonképpen így kezdődött a fafaragó pályafutásom, ami egy nőnek nem is olyan egyszerű, mert nagyon meg kell kapaszkodni a fában! Bal kézben tartom a faragandót, jobb kézben pedig a kést, s bizony erőt kell kifejtenem ahhoz, hogy a keményfában olyan irányba menjen a kés, ahogy a minta kívánja. Nagyon oda kell figyelni, de az alapvető technikai készség kialakulásával egy idő után örömmel veszi kézbe az ember a mintának megfelelő szép faanyagot. Általában gyümölcsfát faragunk, nagyon jó a cseresznyefa és a dió.  A kemény körtefából is szép dolgokat lehet készíteni. A férfiak más keményfából faragják a kanalakat és a szerszámokat, de az nem női kézbe való. Nekem van egy téli és egy nyári életem, s bár júniusban és júliusban még jól elvagyok a Balatonon, augusztusban már nyugtalan vagyok, hogy még nem faragtam, pedig kezdődik a szakkör, számon kér a szakmai vezető, készülni kell kiállításra. Akkor már cipelem ki a késeimet és válogatom a fát, s alig várom, hogy újra csatasorba álljak.

Zsuzsi szerint van különbség a női és a férfi faragás között.

–    A férfiak egyből mélyen kanyarintanak, mi pedig háromszor is belevágunk, míg olyan mélységig, s olyan szép sima felületig jutunk – mutatta a kezében lévő anyagot, kifejtve: ha a vágás nyomán fénylik a fa, az a szép faragás.  –  Amúgy szinte minden kézügyességet igénylő dolog közel áll hozzám. Amikor kosárfonó szakkör működött nálunk, megfontam hét kosarat, és sokáig jártam a hímző szakkörbe is. A faragás mellett mindig tetszett a bőrözés is, de az nagyon drága műfaj, speciális eszközökkel. Ennek ellenére Gébárton, a Kézművesek Házában, a nyári táborban azt is kipróbáltam, de maradok a fafaragásnál.

Riportalanyunktól megtudtuk: korábban, amíg az önkormányzat „jobban állt”, évente kaptak bizonyos összeget a városi fafaragó szakkör költségeire. Táborokat rendeztek, s amiket ott faragtak, beadták a városi gyűjteménybe, amely most a Plakátházban látható. Jó pár évig tartott a „jó világ”, ám egy ideje kényszerből szüneteltetik az egyesületi munkát.

– Tagja vagyok a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek, három éve zsűriztetek, s van már több mint fél tucat zsűrizett munkám – folytatta. – A virágos, leveles somogyi népi motívumokat szeretem, s megtiszteltetésnek tartom, hogy a neves zalai népművészeket és a nagyszerű művészeti alkotásokat felvonultató társaság tagja lehetek. Jó érzéssel tölt el, ha szeretteimnek – elsősorban a fiaméknak, az unokáimnak – tetszik az ajándéknak szánt, általam faragott tárgy.  Most egy országos szintű pályázatra készülök egy hagyományos népi mintával díszített spanyolozott tükrössel.  Bár már van egy elfogadott spanyolozott tükrösöm, komoly feladat elé állít az újabb, mert ennek még mívesebbnek kell lennie, hogy a szigorú zsűri alkalmasnak tartsa az országos kiállításra.  Hat éve nagyszerű otthona a HEMO a fafaragó szakkörnek, melyet Stiller Gábor népi iparművész vezet, akitől minden segítséget megkapunk. Gábor a spanyolozásnak is mestere, a  spanyolozást is tőle tanultam.  A fán a kirajzolt minta körül kivágjuk a  felesleges fát, ahova felmelegített késsel különféle színű viaszt olvasztunk. Amikor az kihűl benne, egy kaparó eszközzel egy szintre kaparjuk az alap fával és a mintával.  Így alakul ki egy színes ábra. A spanyolozás roppant macerás munka, kétszer vagy többször annyi ideig tart, mint a szimpla faragás, ezért napjainkban kevesen művelik.

Miként a HEMO fafaragó szakkörében hallhattuk: a spanyolozás főként a nyugat-dunántúli a pásztorokra jellemző felületkezelési technika. Már az 1800-as évektől kedve használták díszítésre a tárgyaikon: a tükrösön, a borotvatartón és a fokoson, s természetesen a kedvesüknek ajándékba készített faragványaikon is. A mai kor használati tárgyaira (só- és szalvétatartó, zsebkendő és csekktartó, fali kulcstartó és tükör), valamint a viselet kiegészítőként funkcionáló ékszerekre és hajcsatokra az ügyes kezű fafaragók egyaránt igyekeznek visszacsempészni ezeket a mintákat, melyeket mind többek keresnek és értékelnek.