Próbáltam magamat felfedezni azon a fotón, mely az 1973-ban az NB II. Nyugati csoportjában bajnokságot nyert Olajbányászt ünneplő kanizsai fiatalokról készült, de csak egy-két ismerősnek tűnő arcot találtam. De emlékszem rá, hogy ott voltam, részese voltam.

Ez a kis személyes emlék csak azért lehet érdekes, mert feltételezhetően sokan lesznek majd a következő hetekben, akik megnézve a Thúry György Múzeumban kedden este nyílt „Előre a szocializmus útján – Így éltünk a hetvenes években” című, a retro hangulatában összeállított kiállítást, úgy érzik majd, hogy amit látnak, ahhoz nekik közük van, közük volt. Ez volt a mi életünk. Ezek a tárgyak vettek körül bennünket, ilyen bútorokkal rendeztük be otthonainkat, sőt ezek közül néhány még máig is „szolgál”. Most utólag persze lehet már mondani, hogy milyen szegényes, sivár világ volt ez. De ez nem igaz! Lehet, hogy a május elsejei felvonulás – ez a kiállítás nyitóképe – és a mögötte lévő politikai, gondolati háttér árnyékot vet mindenre, amik akkor történt, ahogy történt, de az akkori felvonulók életében nem volt ez olyan fontos, mint amit most a kiállítás sugall.

A hétköznapokról sokkal szemléletesebben árulkodik a munkapadon a szerszámok között a Balatoni világos címkés sörösüveg, vagy a garázsban barkácsolt szállítóeszköz, akkori köznevén jukker, de az első kanizsai jazzfesztiválok felejthetetlen hangulata is előbb „ugrik be”, mint a május elsejei felvonulás. De az akkori nyári táborozásokból sem az emeletes vaságy jön elő emlékként, hanem a „Sóder, sóder….” (ki emlékszik rá, hogy mi az?). Szóval furcsa tárlat ez. Furcsa érzés tudomásul venni, hogy életünk egy része, az akkor bennünket körül vevő tárgyak mára kiállítási darabok lettek. Miközben mi még itt vagyunk, s bizony gyakran nosztalgiázva gondolunk arra az időszakra.

Igazi időutazás ez a kiállítás, mely a rácsodálkozás élménye mellett az érzelmekkel is játszik. Közünk van mindahhoz, amit látunk.

Kár, hogy én vagyok ott azon a fotón, melyen a bajnokcsapatot ünnepelőket örökítette meg a fotós.