Ha mindenki betartaná a szabályokat, január végén –legalábbis ami a szarvas vadászatát illeti – elcsendesednének az erdők. A tehenek már vemhesek, a bikák pedig, az öregebbek korábban, a fiatalabb majd márciusban elhullajtják agancsukat.

De emiatt ilyenkor már megjelenek az erdőben, a vadcsapásokon azok, akiket ez a hullajtott agancs érdekel. Ők már türelmetlenek, siettetni akarják a koronák hullását. Ezért űzik, hajtják a csordákat a sűrűbb erdőrészek felé, hogy a már meggyengülőben lévő agancs beakadva valamilyen akadályba, mielőbb leessen. Hogy ezt követően mi történik az aganccsal (lopás ez, csak éppen nehezen igazolható!), a vadállomány szempontjából kevésbé fontos. Viszont eközben az agancsért folyó verseny közben súlyosan károsodik a vadállomány, s ez már természetkárosítás, állatkínzás! Ha a bika agancsa még nem érett a hullásra, azaz nincs leszáradva, a megsérülő agancstőn később már csak torz fejdísz nő, a fájdalomról, melyet az állat átél, nem is beszélve. A csordához tartozó vemhes tehenek már nem bírják az állandó rohanást, ilyenkor előfordul a vetélés, s az sem ritka, hogy a sérült állat elpusztul. De az agancsért folyó verseny bármilyen furcsa, az emberre is veszélyes. Az ebben az időszaknak a fényes nappal előforduló vadbalesetek hátterében szinte kivétel nélkül az agancskeresők vannak. Ugyanis a pihenőhelyéről felriasztott, elüldözött vad fejvesztve menekül, így kerül ki az útra, ahová egyébként magától nem menne.

Az elhullajtott agancs egyébként értékes dolog. Nem csak a késeseknek és a dísztárgy készítőknek, hanem az erdők és ezzel együtt az ott levetett agancsok valódi tulajdonosainak is. Ugyanis ezekből meg lehet ítélni az állomány nagyságát, minőségét, s ezek az információk segítik a vadgazdálkodást. Ez utóbbi persze azokat, akik most felverik az erdők csendjét, nem nagyon érdekli. Tudják, hogy tetten érni – az erdőben mindenki sétálhat – nem lehet őket. Ezért aztán hajtják a vadat – ha kell, mindhalálig.