Olvasták? Ha még nem, olvassák el és próbálják értelmezni.

Zabpelyhes csicsókás krémgaluska, sült zöldséges harcsa riletten tálalva, sült kápiapürével.

Csőben sült rakott savanyú káposzta csirkemellel.

Almás-birsalmás zabpelyhes muffin.
Kapros káposztaleves hajdinás galuskával, sonkachipsszel.

Most pedig képzeljék el, hogy ilyen és ezekhez hasonló ételek nevei tűnnek fel az iskolai menzák heti menüt közlő tábláin. Először is a gyerekek szétröhögnék az agyukat, aztán pedig amúgy gyerekesen beleturkálnának az ismeretlen nevű és kinézetű ételekbe… és ott hagynák az egészet.

A szándék persze nemes, azaz hogy miként lehet naponta és fejenként 420 forintból jót, elegendőt és egészségeset főzni. De előtte a szülőket és gyerekeket is be kellene íratni egy kimerítő gasztronómiai tanfolyamra, ahol megtanítanák nekik, hogy a bonyolult név legtöbbször nem több reklámfogásnál. Meg hogy mi az a csicsóka, meg kápia és mi az a rilette, amin ezt tálalják. Baj lenne a hajdinával is. Egy kifejezést viszont egészen biztosan megértenének a gyerekek: chips.

Aki azt gondolja, hogy ezt meg lehet etetni a gyerekekkel, az még nem látott közelről gyereket. Akinél konzervatívabb, tartózkodóbb lélek nincs, ha ételről van szó. Amit nem ismer, amiről nem hallott, azt nem eszi meg. Ennyi. Kísérletezni persze lehet, de nem így. Nem a gyerekek kapcsán kellene a magyar csúcsgasztronómiának megmutatnia, hogy milyen különleges csodákra képes.