Ez tegnap történt az egyik nagyáruházban. Csak úgy kijött belőlem, és csak kicsit, de jobban érzem magam tőle.

Már bevásároltunk, amikor két fonott copfocskára figyeltem fel, amiket alul egy gumi tartott össze. Élénk, igazán aranyos négy- ötéves kislány, csak úgy röpködtek a fonatok, ahogy ugrabugrált, és be nem állt a szája. Öten voltak, négy pici gyerek, meg egy fiatal lány, tán a nővérük, tán az édesanyjuk. Mögöttük álltunk a pénztárnál, s ahogy pakoltam a szállítószalagra, láttam azt is, mit vásároltak. Kenyeret, szalámit, sajtot – mindenből csak keveset, a legolcsóbb fajtát. Meg volt egy csomag kukoricás “kukac”, az én lányom is szívesen eszi, egészségesebb is, és lényegesen kevesebbe kerül, mint a chips. A copfos kislány azon tartotta a szemét, meg a kis kezét is, egészen addig, amig a pénztáros el nem vette, hogy lelolvassa az árát.
A pénztáros mondta a végösszeget: 990 forint. A fiatal lány nagyon halkan azt mondta, hogy csak 950 forintja van, és tétova mozdulattal a kukacot tolta előre, akkor az nem kell. A gyerekek nem szóltak egy szót sem, nem kérdezték, miért pont a csemegét kell itthagyniuk. Nem keresték egymás tekintetét, mindannyian lefele néztek. A fiatal lány is. A szégyen és szomorúság azonban ott volt abban, ahogy a vállait előre ejtette.
A péntáros belső telefonon kért kasszakulcsot a sztornózáshoz. A férjem meg azt kérdezte a lány felé fordulva: mennyi pénz kellene? A pénztáros válaszolt: 40 forint. Emberem előszedett a farzsebéből egy ötvenest, és átadta a pénztárosnak, aki még megkérdezte, hova adhatja a visszajáró 10 forintot. Azt mondtuk adja a lánynak, aki egy gyors pillantást vetett ránk, halkan megköszönte. Gyorsan összekapkodták a kenyeret, szalámit, sajtot – a kukoricás kukacot, s elmentek.

Ahogy pakoltunk, szerelmesen mondtam a férjemnek: jó ember vagy! Jóformán meg sem hallotta, csak elgondolkodva dünnyögött maga elé:
– 40 forint… Ennyi kisgyerek, és nincs 40 forint…

üdv.:

Jakab Andrea