Az elmúlt évek tömeges kivándorlását, a külföldön való boldogulás esélyét keresők útnak indulását hajlamosak vagyunk csak gazdasági – alkalmanként politikai- kérdésként kezelni. Talán még az is eszünkbe jut, hogy pont azok mennek el, akikre itthon is a leginkább szükség lenne: a vállalkozó kedvű, dolgozni, „kaparni” hajlandók hagyják el az országot. Ha a következményeket próbáljuk számba venni, akkor pedig elsőként a szakember hiány, aztán az egyre apadó nyugdíjforrás jut eszünkbe. De van egy olyan, nagyon súlyos állapot is, melynek következményei ma még nem láthatók. Csak sejthető, hogy egykor majd széthulló családok, nem működő párkapcsolatok formájában utal a múltra, jelenünkre.

Véletlenül „jött szembe” velem egy furcsa adat, mely az előzőeket íratta le velem. Az egyik – de vélhetően nem egyetlen – kanizsai iskolában derült ki a gyerekek családi hátterének elemzése közben, hogy a 18 gyerekből 6 újkori csonka családban él, azaz a szülők valamelyike huzamosabb ideje, és ki tudja még meddig, külföldön dolgozik. Tehát minden harmadik(!) gyerek csak havonta, vagy még ennél is ritkábban találkozik anyjával, apjával – jellemzően az utóbbival. Hogy a párkapcsolatokra ez a helyzet miként hat, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Ez ma nem téma a felnőttek között, miközben nyilvánvaló, hogy az alkalmankénti több havi távollét alatt is keresnek és találnak megoldásokat igényeikre az érintettek.

De mi lesz ezekkel a csonka családokban felnőtt gyerekekkel? Az anya, apa hiányát pótolja az alkalmanként hozott gazdag csomag, az ajándék? Kárpótolja ez őket – pillanatnyilag úgy érzik persze, hogy igen! – az elmulasztott együttlétekért? Mi mindent veszünk most ezektől a gyerekektől, hogy adni tudjunk nekik?

Tudom én, hogy ez most nem több némi filozofálgatásnál. A megélhetés mindennél fontosabb, s ha ennek ez az ára, ezt kell vállalni. De gyerekek között dolgozóként mégis azt mondom: nagy árat fogunk még ezért fizetni.  

Fotó: www.iranyausztria.hu