A szoborköltöztetés nem új keletű divat, eleink is szívesen foglalkoztak vele, különösen, ha úgy látták, hogy az új szobor jelentőségében, eszmeiségében túlmutat a meglévőn.

Így volt ez Kanizsán a „Török kút” esetében, melyet 1934-ben azért vittek el a Deák térről, hogy legyen méltó helye Kisfaludi Strobl Zsigmond első világháborús emlékművének, melynek felújítása éppen ezekben a napokban folyik. De így volt ez a Szentháromság szobor esetében is, melynek bontását és áthelyezését a kórházi kápolna előtti ligetbe szinte napra pontosan 80 éve kezdték el, ahogy arról a Zalai Közlöny 1934. július 7-i száma is beszámol. Túl nagy felhajtás –legalábbis a cikk szerint – nem kísérte a költöztetés, nincs hír tiltakozókról, heves vitáról, képviselői pengeváltásról. Vélhetően nem is nagyon volt ilyen, hisz mindkét alkotás esetében a távoli múltba tekintés helyett a közelmúlt történelmi sebeinek gyógyítása volt a cél. Az első nagy háborúban elesettek emléke a Deák tér, és Nagy-Magyarország emlékének, illetve visszaállításának reménye a Szentháromság szobor esetében. Ugyanis ennek helyén gyakorlatilag azonnal hozzáláttak az irredenta szobor környezete kialakításához, annak reményében, hogy októberben felavatható legyen, ahogy a cikk szerzője írja: „a magyar vidék legmonumentálisabb és legkifejezőbb irredenta szoborműve, Hübner Tivadar monumentális alkotása és az újkori Széchenyi, Schless István legnemesebb áldozatkészségéből fakadó magyar oltár, a tiltakozás vára és a magyar remény oltára.”