“Néha nem is tudom mi hajt, mert nem akarok semmit elérni, nem akarok senkinek sem imponálni. Csak örömmel tölt el, ha valami értékes, szép születik, és amit remélek, hogy azok a dolgok, amikkel kapcsolatba kerültem, másoknak is örömet okoztak, nekem biztosan, főleg így, a vállam fölött hátrafelé nézegetve.” – summáz Balogh József, aki több mellett két olyan meghatározó kulturális műhelyben is alapító, mint a 90-es évek elején működő Hely Pinceklub és Art Mozi, valamint a Vabababa Művészeti Iskola és Gyermekszínház.  

– Így indultál? Művészeti iskolát szerettél volna csinálni?  

– Nem, kényszerű pályaválasztóként egyáltalán nem gondoltam arra, hogy pedagógiai pályára menjek. Gimnazista koromban a film érdekelt elsősorban, de a művészetek minden ága nagyon vonzott. 17 évesen Bódy Gábor Psyché című filmjénél éreztem az első, igen nagy csalódást, hogy ezt a filmet én szerettem volna létrehozni, és sajnos lemaradtam. Természetesen ez az érzés idővel ezerszer megismétlődött, legyen szó zenéről, festészetről, építészetről, filmről, vagy bármiről, ami bámulatos alkotás. Később, ahogyan különböző utakon tekeregtem, kezdtem sejteni, hogy a tanítás, a pedagógia megkerülhetetlen világ. De akkor is elsősorban egy iskola létrehozása és működése érdekelt, mintsem a tanítás maga, pláne az ismeretátadás, vagy annak a technikái. A legintenzívebben kellett volna tanulni, engem pedig a tanítás érdekelt. Mostanában meg fordítva. A filmmel való elméleti-gyakorlati foglalkozás idővel szép lassan elmaradozott az életemből, visszatértem oda, ahonnan indultam: szenvedélyes mindennapi filmnézőnek.  

– Hely?

– A teljesen értelmetlen katonáskodás után, négyen voltunk az alapítók, négy huszonéves fiú. Ez egy kiváló gyakorlat volt – hogy megtanuljam, hogyan kell dolgozni, egy gazdasági-kulturális struktúrát működtetni, programokat szervezni, egyáltalán, hogyan kell úgy dolgozni, ahogy a csillag megy az égen – iskolai faliújságokon sokszor láttam kiírva ezt a mondatot. Még akkor is ezt mondom, ha sikerült olyan “üzleti bravúrokat” végrehajtani működésünk során, hogy a teltházas szilveszteri mulatság haszna csak a maradék chili con carné volt.  Sok mindent megalapozott ez az időszak, megtapasztalni azt, hogyan lehet létrehozni a semmiből valamit. Szinte mindent a ráérzés működtetett, azt a bőrünkön éreztük, hogy kulturális területen nem stimmelnek a dolgok, s a hivatalos kultúracsinálók zsákutcában poroszkálnak, természetesen tisztelet a kivételnek. Egyszerűbben fogalmazva, olyan programokat szerveztünk, amikre mi is szívesen elmentünk volna. Remélem, nem ítélem meg rosszul, de példátlan vállalkozás volt a város történetében, igazi alulról jövő kezdeményezés: négy huszonéves, szinte gyerek bekopog egy iskola (Zsigmondy, ma Piarista iskola) ajtaján, hogy létrehoznak egy ilyen alternatív helyet, pláne vidéken, felújítanak egy hatalmas pincét, földet hordanak, vakolatot vernek, terveznek, terveket készíttetnek. Majdnem egy évig dolgoztunk, hétvégén is, de megnyílott a Hely és nagyon intenzíven működött is.  A Hely vesztét éppen az okozta, ami lehetővé tette a megvalósítását: az iskola (mely az anyagi hátteret biztosította az építkezéshez) közelsége, a népszerűséggel, az egyes programokkal járó zajos élet.  

– Neked akkor már volt két gyermeked, hogyan tudtatok megélni ebből?  

– Pontosan úgy – sehogy -, ahogy mindenki, aki ilyen dologba belevág, és nem menekül. De nagyon élveztük a függetlenséget, egyfajta bohém életvitelt, annak ellenére, hogy folyamatosan dolgoztunk, úgy éreztük, hogy létrehoztunk valami fontosat, és mellette szabadok vagyunk. Később ketten kiszálltak, mert elegük lett a pénztelenségből, s az iskolavezetés is lassan engedett a külső nyomásnak, volt olyan, akit zavart ez a – minden szempontból – zajos működés.  

– Utána?  

– Tervezőgrafikával, nyomdai előkészítéssel foglalkozó cégnél dolgoztam, ezt kiegészítve furulyát tanítottam a kiskanizsai zeneiskolában, ezeken a területeken igyekeztem képezni magam, a lehetőségekhez mérten minél többet tanulni. Még a Hely-es időszakban részt vettem Budapesten egy alternatív- és reformpedagógiákkal foglalkozó éves tanfolyamon, ahol minden olyan iskola és iskolavezető ott volt, amelyek ma már méltán neves pedagógiagi műhelyeknek számítanak: az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, a Carl Rogers Iskola, Waldorf,  Freinet, a Burattino, Lauder Javne, ott voltak a legjobb – mai szóhasználattal innovatív pedagógusok -, akik a maguk területén hasonló dolgot csináltak, mint mi a Hely Klubbal, csak ők iskolákat építettek. Nagyon nagy élmény volt, egészen addig azt gondoltam, hogy az iskola olyan, amilyenbe én jártam. Nagyon ködösek a konkrétabb emlékeim, mindez 1993-94-ben volt, én a matematikatanítás és az időtudat kialakulásának problematikájával mentem oda, összefüggésben a zenetanítással, és egészen más formátumú problémákkal találkoztam: mi az iskola, mi a célja, hogyan működik, és hogy a tanulás-tanítás lehet öröm és alkotómunka is.  

– Hogyan kezdődött, hogyan született meg a Vabababa?  

– Az iskola előzménye az volt, hogy Baráth Adriennel, Vajda Zsuzsival, Bakaja Zolival alakítottunk egy társulatot: valamilyen dramatikus szálra, történetre, vagy koncepcióra építettünk fel zenés-mesés előadásokat, jártuk az iskolákat, óvodákat, bérletes formában is, osztálytermekben, csoportszobákban játszottunk. Innen már csak egy kis ugrás volt, hogy próbáljuk meg mindezt rendszeresen, helyhez kötötten, egy állandó, vagy kismértékben változó gyerekcsoporttal is. Pedagógusokra és alkotókra volt még szükség, akiknek szimpatikus a Vabababa ideája. Létrehoztunk egy egyesületet és meghirdettük az iskolát: Stamler Lajos, Kovács Kati, Kardos Feri, Szermek Timi, Rákhely Zsófi, Balogh Timi – a testvérem, Vajda Zsuzsi és Simon Jones alkotta a kezdő tanári kart. Fenyves Márk és Pálosi István pedig Pestről járt le hozzánk, orkesztikát (mozdulatművészetet) tanítani. Volt egy jó ötletünk és egy jó koncepciónk: játék az operával. Ezzel az ötlettel kerestem meg a Krétakörös Schiling Árpádot, aki azonnal igent mondott a közös munkára. A másik telitalálat a zeneszerző, Dargay Marcell meghívása volt, aki szintén az első hívó szóra jött. Ők ketten rendszeresen jártak le Kanizsára, figyelték, segítették a munkánkat, remek embereket ismerhettünk meg személyükben. Őket is sok minden izgatta ebben a pedagógiai-művészeti kísérletben, egy dolog nem: a pénz, s mivel az úgy sem volt, elhárult minden akadály. Hetven gyerek iratkozott be 2008-ban, ez jelzett is bizonyos igényeket, amit nem biztos, hogy mi voltunk hivatottak kiszolgálni. Nagyon intenzív és gazdag időszak volt az első tanév. Tulajdonképpen mindenki olyan utakat próbált ki, amit a megszokott, rögzített pedagógiai munkájában nem, vagy csak részleteiben tehetett meg. Az első év végére született egy előadás, ami teljesen más lett, mint amit terveztünk, de nem is ez volt a lényeg, Tulajdonképpen a kísérletezés, az út volt a fontos. Azóta is ez izgat mindig bennünket, az az izgalmas, amikor olyan dolgot csinálsz, ami téged is állandó gondolkodásra késztet, és a képességeid határainak a feszegetésére. Nekem a gyerekekkel való közös játék szellemi felfrissülés, a felnőtt valóság elvesztése. Ők adják vissza a jelenidejűséget, ők a kor ütőere, és jó azt látni, hogyan formálódik bennük, általuk a jelen. Természetesen övék már a világ, mi csak próbáljuk átadni nekik, lehetőség szerint minél többet belőle. Jó lenne látni, amikor ők lesznek a mérvadó kortárs felnőttek, marad-e valami azokból a hatásokból, amikkel a Vabababában talákoztak.  

– Miben rejlik a Vabababa “mássága”?

– Talán a gyerekekhez való viszony és a velük való dialógus más minőségű, mert nem kell beépülnie semmilyen kötött formába, rendszerbe. Timi és Zsuzsi nagyon jól választottak hivatást, lételemük a gyerekekkel való foglalkozás, az együttlét. Én már nem ilyen vagyok, de nagyon sokat tanultam tőlük. Persze sorolhatnám az alternatív pedagógiák talpköveit: kislétszámú csoport, személyre szabott pedagógia, de hát ez számunkra a kezdetektől fogva természetes. Nem is tudom elképzelni máshogy.    

– Mit szeretnél ezeknek a gyerekeknek sorsul?  

– Maradjon meg bennük a kísérletező kedv, ne rögzített pályákat fussanak be, mert a szabadság mindenkinek jót tesz. Nyitottsággal, tanulási kedvvel mindig várja őket egy szép, új világ. Ez a Vabababa egyik alapgondolata: őrizzük meg a gyerekekben azt a nyitottságot és tehetséget, ami velük született adottság.

no images were found